élesítettem az eddigi kommenteket, és köszönöm azoknak, akik írtak. Várom a továbbiakat is, és ne hagyjátok, hogy hasson rátok, amit mások írtak.
Köszönöm.
miezazegész?
2008.04.02. 11:55 :: zsándárk
Sziasztok!
Magyar szakdogámat Örkény egyperceseiből írom. Lesz a dolgozatnak egy olvasásszociológiai része is, ehhez kérném a Ti segítségeteket.
Magyar szakdogámat Örkény egyperceseiből írom. Lesz a dolgozatnak egy olvasásszociológiai része is, ehhez kérném a Ti segítségeteket.
Alant hat novellát találtok. Ez a hat lesz benne a dolgozatomban. Ha van időtök és kedvetek, olvassátok el őket, és a komment részbe írjatok róla bármit, ami eszetekbe jut. Lehet ez szó, félmondat, mondat, de eposzi méretű is. A lényeg, hogy írjatok, asszociáljatok. A kommentek előzetes moderálás után kikerülnek majd, de egy ideig visszatartom, mert nem szeretném, befojással lennétek egymásra, a vizsgálat lényege ugyanis az egyéni asszociáció.
Előre is nagyon kösz a segítséget, és a legjobb kommentelő természetesen piros hangszórót kap.
Szólj hozzá!
Örkény István: Kenyér
2008.04.02. 11:31 :: zsándárk
Hetven deka volt a napi fejadag.
Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruharaktár meg a fürdő. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket.
Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó priccsen alvók mentek kenyérért, aztán a felső priccsre került sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, fűtő volt a fürdőben, vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételezők zsebre vágták az ilyen hulladékot.
Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezőkben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a lepedőbe, és jókorákat törhettek a kenyérből; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételezőkkel, megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételezők megérkeztek. Ledobták a lepedőket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.
Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült olyan módszert egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercliket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás idővel minden téren megbukott, nemcsak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutattam hogy a sors mindig részrahajló, s ebből kifolyólag ingerült szóváltásokra, sőt verekedésekre is sor került.
A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (Ő maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendtől függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik sepenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgaréz súlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához.
A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna - némelyik barakkban meg is tette - a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz.
A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglányt, aztán pedig keresztbem egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyereket ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskák adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Ameddig a mérleg karja be nem áll a vízszintesbe - így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpenyőből. Amíg a négyszáz-egynéhány le nem mérte, addig senki sem nyúlhat a kenyérhez. Előfordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környező priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel.
Ilyenkor mutatja meg a kenyérvágó, hogy valóban művésze-e ennek a munkakörnek. Ehhez ugyanis már nem veszi igénybe a mérleg segítségét. Ha például a négyszázegynéhány porcióból két és fél adag hiányzik, akkor a kenyérvágó mind a négyszázegynéhány karéjból lecsippent egy-egy sarkocskát. Mindenki tudja, hogy a kenyérvágó pontosan annyit vesz le a kenyérből, amennyi okvetlenül szükséges. Amikor aztán kikerekedik a két vagy három hiányzó porció, akkor a kenyérvágó meg szokta kérdezni:
- Lemérjem ezeket?
Egyszer esztendően fordul elő, hogy valaki szaván fogja a kenyérvágót, és leméreti vele ezeket a körömnagyságú vagdalékokból összeszedett adagokat. Erre a kérdésre általában nem szokás válaszolni, annak jeléül, hogy a mérést, valamint a pótadagok összecsípegetését mindenki igazságosnak tartja. Ezek után a barakkparancsnok - fekhelyek szerinti sorrendben - kiosztja a kenyeret. Legelőször azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.
Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyiből jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni:
- Ezzel a kis maradékkal mi lesz?
A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréből, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyéről. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy "add nekem". Sőt, a legtöbbször így szól valaki:
- Edd csak meg, öregem.
- Nekem nem kell - mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul.
- Mit csináljak ezzel a kenyérrel?
- Mit tudom én - mondja a barakkparancsnok. - Egye meg valaki.
Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy kis idő múlva megszólal a barakkparancsnok.
- Egye meg az, aki a legéhesebb.
Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.
- Kell vagy nem kell? Ne húzzuk az időt, emberek.
Mindenki áll, nézi azt a merékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.
- Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.
Priccse felé fordul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a merék morzsa mindennap az asztalon marad.
Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruharaktár meg a fürdő. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket.
Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó priccsen alvók mentek kenyérért, aztán a felső priccsre került sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, fűtő volt a fürdőben, vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételezők zsebre vágták az ilyen hulladékot.
Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezőkben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a lepedőbe, és jókorákat törhettek a kenyérből; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételezőkkel, megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételezők megérkeztek. Ledobták a lepedőket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.
Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült olyan módszert egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercliket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás idővel minden téren megbukott, nemcsak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutattam hogy a sors mindig részrahajló, s ebből kifolyólag ingerült szóváltásokra, sőt verekedésekre is sor került.
A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (Ő maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendtől függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik sepenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgaréz súlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához.
A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna - némelyik barakkban meg is tette - a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz.
A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglányt, aztán pedig keresztbem egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyereket ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskák adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Ameddig a mérleg karja be nem áll a vízszintesbe - így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpenyőből. Amíg a négyszáz-egynéhány le nem mérte, addig senki sem nyúlhat a kenyérhez. Előfordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környező priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel.
Ilyenkor mutatja meg a kenyérvágó, hogy valóban művésze-e ennek a munkakörnek. Ehhez ugyanis már nem veszi igénybe a mérleg segítségét. Ha például a négyszázegynéhány porcióból két és fél adag hiányzik, akkor a kenyérvágó mind a négyszázegynéhány karéjból lecsippent egy-egy sarkocskát. Mindenki tudja, hogy a kenyérvágó pontosan annyit vesz le a kenyérből, amennyi okvetlenül szükséges. Amikor aztán kikerekedik a két vagy három hiányzó porció, akkor a kenyérvágó meg szokta kérdezni:
- Lemérjem ezeket?
Egyszer esztendően fordul elő, hogy valaki szaván fogja a kenyérvágót, és leméreti vele ezeket a körömnagyságú vagdalékokból összeszedett adagokat. Erre a kérdésre általában nem szokás válaszolni, annak jeléül, hogy a mérést, valamint a pótadagok összecsípegetését mindenki igazságosnak tartja. Ezek után a barakkparancsnok - fekhelyek szerinti sorrendben - kiosztja a kenyeret. Legelőször azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.
Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyiből jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni:
- Ezzel a kis maradékkal mi lesz?
A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréből, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyéről. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy "add nekem". Sőt, a legtöbbször így szól valaki:
- Edd csak meg, öregem.
- Nekem nem kell - mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul.
- Mit csináljak ezzel a kenyérrel?
- Mit tudom én - mondja a barakkparancsnok. - Egye meg valaki.
Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy kis idő múlva megszólal a barakkparancsnok.
- Egye meg az, aki a legéhesebb.
Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.
- Kell vagy nem kell? Ne húzzuk az időt, emberek.
Mindenki áll, nézi azt a merékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.
- Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.
Priccse felé fordul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a merék morzsa mindennap az asztalon marad.
12 komment
Örkény István: Egy pocsolya emlékiratai
2008.04.02. 11:24 :: zsándárk
1972. március 22-én egész nap esett az eső, s én összegyűltem egy nagyon kellemes helyen. Meg is nevezem: Budapesten (Magyarország fővárosa), a XIII. kerületi Dráva utca 7. számú ház előtt, ahol horpadt a járda.
Ott éltem, éldegéltem. Sokan belém léptek, aztán visszanézve szidtak, ócsároltak, kemény szavakkal illettek, amelyeket nem írok le. Két napig voltam pocsolya, zokszó nélkül tűrve a sértéseket. Mint ismeretes, 24-én kisütött a nap. Ó, mily paradox a lét! Fölszáradtam, amikor szép lett az idő!
Mit írjak még? Jól szerepeltem? Dőrén viselkedtem? Mást vártak tőlem a Dráva u. 7-ben? Most ugyan már mindegy, de azért jó volna tudni, mert utánam is gyűlnek majd oda pocsolyák. Mi gyorsan élünk, napjaink ki vannak számolva, és mialatt odalent időztem, felnőtt egy tettre kész nemzedék, csupa álmodozó, nagyravágyó potenciális pocsolya, és mind engem vallatnak, macerálnak, hogy mire számíthatnak abban a sokat ígérő horpadásban.
Én azonban mindösze két napig tócsáskodtam, és ennek alapján csak ennyit mondhatok: tény és való, hogy a hangnem drasztikus, hogy a Dráva utca szeles, és minduntalan, amikor nem kéne, kisüt a nap, de legalább nem kell a csatornán lefolyni... Hej, micsoda lyukak, horpadások! Csőtörések! Behorpadt úttestek! Nagy szó ez manapság! Fiatalok, ha rám hallgattok, előre! Irány a Dráva utca!
7 komment
Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról
2008.04.02. 11:21 :: zsándárk
A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:
– Megvan az utolsó négy sor!
Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.
– Jaj, milyen leverő! – mondta a szerkesztő. – Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.
Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.
Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.
Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.
Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.
Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.
Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.
Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.
A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.
A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe – mely kissé rézsút dőlt a puha talajon –, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.
A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.
3 komment
Örkény István: Az óbudai ikrek
2008.04.02. 11:18 :: zsándárk
Az óbudai ikrek
ÚJSÁGHÍR
Világraszóló esemény történt az Óbudai Kórház szülészeti osztályán. Egy nyári takarítónő, minden előképzettség nélkül, hármas ikreket hozott a világra, ráadásul olyanokat, akik a válluknál fogva össze vannak nőve. Ezzel a múlt század nagy szenzációja, a sziámi ikerpár le van pipálva, mert ők csak ketten voltak, ezzel szemben az óbudaiak, a magyar anyák örök dicsőségére, hárman.
A kórházat valósággal megrohamozták az érdeklődők. Virágokkal, ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el az anyát, aki - gyermekeivel együtt - a legjobb egészségnek örvend.
TELEVÍZIÓ
Az óbudai hármas ikrek születése alkalmából a Televízió megszakította adását, közölte nézőivel a hírt, majd bemutatta az óbudai Víztornyot, valamit az ugyancsak óbudai szennyvízderítőt, melynek építése zavartalanul folyik.
A szkíper óva intette a nézőket a szertelen örömkitörésektől, és nyugalomra intette az ország lakosságát.
NYILATKOZAT
Mindazoknak, akik három összenőtt fiam születésekor szerencsét kívántak, vagy valamilyen ajándékkal kedveskedtek, ezúton mondok köszönetet. Firbejsz Lajosné.
KORMÁNYNYILATKOZAT
Illetékes helyen leszögezték, hogy az óbudai ikrekről szóló híreket rosszindulattal eltúlozták. A kormány bizottságot nevezett ki, s ez megállapította, hogy Óbudán nem hármas ikrek születtek, hanem csak egy normális fiúgyermek, akinek a vállához egy másik normális fiúnak a fele van hozzánőve. Ebben nincs semmi rendkívüli, tehát a kormány politikája nem változik, tovább építjük a budapest-bécsi autópályát, és hívek maradunk szövetségeseinkhez.
BARÁTI BESZÉLGETÉS
Az Országos Nőszövetség meghívta Firbejsz Lajosnét annak tisztázására, hogy voltaképpen hány fiúgyereknek adott ő életet.
A hangulatos uzsonna az esti órákig elhúzódott, mert Firbejszné - érthető anyai elfogultságával - csak hosszas magyarázgatás és rábeszélés után volt hajlandó elismerni, hogy egész életében kettős látásban szenvedett. De aztán már ő maga nevetett a legjobban rajta, hogy nemcsak gyermekeit látta duplán, hanem a Gellérthegyet is, és azt hitte, hogy Magyarországon két Nőszövetség, sőt, két pár létezik.
LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ
Másfél gyerekes anya vagyok. Miért kívánják, hogy két villamosbérletet vásároljak, és miért kell dupla mennyiségben beszereznem a gimnáziumi tankönyveket, amikor nekem nem két, hanem csak másfél fiam van? És miért nem gyártanak fél konyakos meggyet a fél fiam számára, aki pedig él-hal érte?
VÉGZÉS
Egyetemi fölvételi kérvényét elutasítjuk, mert eddigi tanulmányai, valamint a fölvételi vizsga eredményei azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy rendkívüli képességeivel kisebbségi érzést ébresztene azokban az átlagos hallgatókban, akiknek csak egy darab agyuk van.
A RENDŐRSÉG KÖZLEMÉNYE
Óbudai lakásáról elkeseredett hangulatban távozott és azóta nem adott hírt magáról egy húszéves férfi. Személyleírása: félszeme: kék, fél fogsora: ép, arca: szabályos félkör. Különös imertetőjele: a másik fele hiányzik.
APRÓHIRDETÉS
Normális megjelenésű, átlagos gondolkozású, sokat csalódott fiatalember két testvére elvesztése után olyan fiatal lány ismeretségét keresi, aki szokványos érzelmeit szokványos érzelmekkel viszonozná. Jelige: "Csak semmi feltűnés."
4 komment
Örkény István: Egy meghasonlott tulipán
2008.04.02. 11:16 :: zsándárk
Ki hitte volna?
Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve
hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt,
előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S
reggel ötkor - a virágok korán kelők - a IV. emeleti ablakból levetette magát
az utcára.
A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos
szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat. Sőt,
elmondták, ők öntözték, szerették, és keservesen megsiratták virágjukat. Az
alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva
megszüntették a nyomozást.
Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a
környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem
érhette. Miért akart hát megválni az élettől?
Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást
csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV.
emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat.
"Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr,
kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább
tulipán lenni."
- Hát mi akart volna lenni szegényke? - kérdezte Irma néni.
- Azt nem írta meg - mondta a nyugdíjas tanító.
- Egy tulipán! - csóválta a fejét Irma néni. - Ilyet még nem is hallottam
Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve
hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt,
előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S
reggel ötkor - a virágok korán kelők - a IV. emeleti ablakból levetette magát
az utcára.
A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos
szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat. Sőt,
elmondták, ők öntözték, szerették, és keservesen megsiratták virágjukat. Az
alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva
megszüntették a nyomozást.
Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a
környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem
érhette. Miért akart hát megválni az élettől?
Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást
csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV.
emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat.
"Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr,
kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább
tulipán lenni."
- Hát mi akart volna lenni szegényke? - kérdezte Irma néni.
- Azt nem írta meg - mondta a nyugdíjas tanító.
- Egy tulipán! - csóválta a fejét Irma néni. - Ilyet még nem is hallottam
5 komment
Örkény István: Egy magyar író dedikációi
2008.04.02. 11:05 :: zsándárk
Most nyílt meg a Tá. Dé. Vé. utca 7. szám alatt a nagy író, Tá. Dé. Vé.Emlékmúzeuma. Jövünk-megyünk a tágas termekben, s elgyönyörködünk e nagyrealista hátrahagyott töltőtollainak, kávéfőzőinek és párttagsági könyveinekgyűjteményében. A vitrinekben láthatók barátainak, szerelmeinek ajánlott könyvei is. E dedikációk legszebbjeit adjuk most közzé:
1.
Mamának és Papának
hű gyermekük.2.
Ellának.
3.
Bellának.
4.
Karolinának.
5.
Linának.
6.
Cucusnak.
7.
Mucusnak.
8.
Hamara Kristóf min. tanácsosnak, hazafias hódolattal
lófő Tá. Dé. Vé.9.
Biatorbágyi Blumfeld Móricnak, a nagy humanistának, a Hungária Első Gumi
vezérigazgatójának, az írók bőkezű istápjának.
Tá. Deutsch Vé.10.
Hamara Kristófnénak, a közép-rodéziai misszió Védnökasszonyának a megváltásra
váró
Tá. Dé. Vé.11.
Ostorovits Kornélnak, a nagyszerű kritikusnak, a 'Göbbels prózája' c. esszé
szerzőjének!
Tá. Dé. Vé.12.
Gró Etelnek
tisztelő Tá. Dé. Vé.-je,Etelnek
Tá.Etusnak, forró felgondolásokkal
Décske-Vécske.Nyuszi! Máskor ne harapj!
Nyuszkó.(utóbbi kiradírozva, helyébe tintával beírva:)
13.
Dr. Berény Aladárnak a zseniális válóperért.
14.
Trenka Tivadar vezérőrnagy, hadosztályparancsnok úrnak. Innen a távolból súlyos vakbélfekélyemmel köszöntöm a Moszkva kapuit döngető hadosztály tiszti és altiszti karát, tiszteseit és legénységét.
Tá. Dé. Vé. karp. őrmester15.
Hamara Kristófné elvtársnőnek,
VI. ker. Igazoló Bizottság
Barátság! Tá. Dé. Vé.16.
Ostorovits Kornélnak, 'Az elhajlás jelei Kautsky ifjúkori műveiben'
szerzőjének.
17.
Blumfeld Móric bácsinak, (Állatkert)
a szép vizslakölykökért - Tá. Dé. Vé.18.
Hamara Kristófnak
Kanadai Magyar Nemzetőr Üdv! Tá. Dé. Vé.19.
Hamara Kristófnénak
Belvárosi Kutyafürdő
Vizslám nevében Tá. Dé. Vé.20.
Ostorovits Kornélnak,
a 'Némely igekötő helytelen használata Sztálin prózájában' bátor szerzőjének.
21.
Nyuszikám, te vagy az igazi! Meg tudsz bocsátani Nyuszkónak?
22.
Dr. Hajmási Péternek, a nagy urológusnak, hálás betege.
23.
Dr. Hajmási Pálnak, a nagy kardiológusnak, hálás betege.
24.
Ostorovits Kornélnak.
Férjem posztumusz könyvét önnek ajánlom, amiért búcsúbeszédében oly szépen kidomborított meg nem alkuvó jellemét és ebből fakadó üldöztetéseit
Tá. Dé. Vé-né, szül. Gró Etel *(Fenti gyűjtemény korántsem teljes. Még számos Tá. Dé. Vé.-dedikáció rejtőzik közkönyvtárakban és magánszemélyeknél. Felkérem az olvasót, ha ilyenekről tud,értesítse a Tá. Dé. Vé. Emlékmúzeumot.)
